Három hete vagyunk itthon, illetve itt-ott –amott. Kezdhetjük már unni egymás pofáját. A minap megelégeltem, hogy szarik szépen kérni, (mit szépen, sehogy se) amit akar. Csak célozgat, hogy „szomjas vagyok” „szörpöt innék” mikor már igazán szomjas „aggyámászörpöt” Adok, ha kérsz. De én nem tudom kimondani azt a szót! Akkor szomjan maradsz! De adjál!...stb ez ment egy másfél órát biztos. Makacs uraság nem mondta ki, inkább furmányosan kitervelte, hogyan mászik fel, a konyhabútorra, hogy elérje a szörpös üveget, mert persze azt se bírta kimondani hogy anya légyszi vedd le… (mondjuk arra büszke vagyok, hogy talált alternatív megoldást :) ) De óvatos uraság nem mászott fel végül, mert befenyítettem, hogy édesapja meglátja, lesz nemulass.
Ja és persze a víz az nem oltja a szomjat, mert azt simán tud ereszteni magának.
Végül egy egész estés bömbizés és durcázás után apának kimondta, de csak halkan, hogy én ne halljam, úgy hogy közben fogta a kezét.
Ma már nekem is mondta persze csak halkan…
