Mici élményei

Na nem a Tihanyi. Egy trafóház van a bölcsi udvarán, persze az utcára néz. Minden reggel elbaktattunk melette. Míg csak valahogy kiderült, hogy ha belekiabálunk, visszhangzik.

Reggelente szerintem Posta Pista csuklik. Koppány az ő nevét kiabálja be, meg néha Adélét, néha meg csak azt hogy hahóóó.

Csudajó, mert a troli megálló, és a bejárat közt középtájon van, tehát legalább a fél utat meg tudjuk tenni, normális emberi tempóban.

Csak miután kivártuk a zebránál, hogy elteljen az az öt perc, mire végre zöldre vált a lámpa. Közben nézzük hány szabálytalankodó megy át a piroson. Mert amúgy pont háromszor lehetne átkelni, úgy hogy egy deka autó nem jön, de a lámpabeállítók magasról leszarják a munkába siető, ámde szabályos anyukákat...

Van nekünk. Kettő. Honann? Csak úgy jöttek.

Mikor valaha ősidőkben még apa maszírozta a hátamat... a végén mindíg kijelentette, jönnek a struccok, és megcsípkedte. Hát inen erednek a mi háziszárnyasaink.

Koppány nagyon komoly párbeszédet folytat velük. Mindent meg tudnak beszélni. És ami a lényeg, hogy mindig "kéznél" vannak.

Szivesen lefotóznám őket, de ahoz kellenének a kezeim...

Nem is tudom mi volt a csábítóbb neki, hogy ugrálózhat, vagy hogy vonattal mentünk, mert az autónk kerekén van egy buzi nagy repedés, és félt apa, hogy kapunk egy fasza defektet, azokon a jó hepe-hupás vidéki utakon, amik arra felé vannak. De így legalább ő is pálinkázhatott a kollégáimmal   Mici pedig boldog volt, hogy vonattal utazhatott. Még a délelőtti alvásra is önként és dalolva hajlandó volt, csak hogy időben indulhassunk.